1. fejezet

Emlékek a múltból I.

A hatéves forma, barna hajú  kislány mosolyogva rohant be apja dolgozó szobájának ajtaján.

– Papa! Átmentem a szomszédba, és onnan megyünk majd edzésre! – tájékoztatta az apját.

– Cami! Lassan többet leszel ott, mint itthon. – mosolyodott el a férfi. Tudta, hogy a lánya imádja a szomszédban lakó családot, legfőképp a nála három és fél évvel idősebb fiukat, Ikert. Na meg persze azzal is tisztában volt, hogy a családot sem zavarja a kislány jelenléte, sőt, kifejezetten örülnek neki.

– Tudom. De nem baj – vonta meg nevetve a vállát a kislány. – Fél ötkor van vége az edzésnek. Értem jössz?

– Persze hercegnőm. De most siess, el ne késs!

– Rendben. Szeretlek apu! – mondta a barna lány, majd odaszaladt apjához egy puszira, és már futott is le a lépcsőn. Az előszobában gyors mozdulattal felhúzta a cipőjét, vállára kapta a hatalmas sporttáskát, majd kilépett az ajtón becsapva maga mögött azt.

A férfi a dolgozószobában csak mosolyogva ingatta a fejét. Részben lánya szeleburdisága miatt, részben pedig amiatt, hogy Camila lány létére mennyire odavan a fociért – mi több, nem csakhogy szereti, de tehetséges is. Figyelte még az ablakból, ahogy lánya felsétál a Casillas család kocsibehajtóján, majd fejét megrázván visszatemetkezett a számítógépébe. Benito Sánchez sportújságíró volt egy madridi lapnál. Fiatal korában ő is focizott – csatár volt, akárcsak a lánya – de egy sérülés miatt abba kellett hagynia a játékot. Mivel nem akart teljesen elszakadni a sporttól, így kötött ki az újságírói pályánál.

Camila születésétől kezdve ismerte Ikert, és nagyjából attól kezdve voltak legjobb barátok, hogy a kislány megtanult beszélni. Gyakran látta az udvaron focizni Ikert, és részben ennek, részben a családi háttérnek köszönhetően hamar ő maga is érdeklődni kezdett a labdarúgás iránt. Olyannyira, hogy rövid időn belül már erőszakkal sem lehetett volna elszakítani őt a televízió képernyője alól, ha abban labdarúgás ment. Nem számított, kik a szemben álló felek, csak az, hogy rúgják a bőrt és élvezik amit csinálnak. Camilának is ez volt az álma. Nem, nem a hírnév, arra nem volt semmi szüksége. Azt akarta, hogy elismerjék, mint focistát. Nem csak Madridban, nem csak Spanyolországban, hanem az egész világon. Hiába volt még csak hat éves, szilárd elképzelése volt a jövőjét illetően, és bár nem tudta hol, azzal tisztában volt, hogy ameddig csak tud, focizni akar - és ezen semmi pénzért nem hajlandó változtatni.

Alighogy Cami becsöngetett, a kilencéves Iker már nyitotta is az ajtót, arcán széles mosollyal és beinvitálta a lányt a házba. A Casillas-család háza valóban olyan volt már Cami számára, mint a második otthona, hiszen rengeteg időt töltött náluk. Amikor az apjának sürgősen be kellett mennie a szerkesztőségbe, a kislányra mindig a szomszéd család vigyázott.

A kislány az előszobában letette a sporttáskát, lerúgta a cipőjét és barátja után ment a konyhába, majd leült a fiúval szembe. Épp belemelegedtek volna a beszélgetésbe, amikor Iker mamája, Maria félbeszakította őket azzal, hogy indulniuk kellene, ha nem szeretnének elkésni. Úgyhogy mindketten kiitták a poharukban levő utolsó cseppeket, Iker felszaladt a táskájáért, cipőt húztak majd mindhárman kimentek, és beszálltak a Casillas-család Fordjába.

Ajánlott zene: Taylor Swift - Mary's song

Korábban érkeztek a stadionba, mint a többiek, mindig így volt ez, mert mindketten szerettek már jóval az edzés előtt ott lenni, és gyakorolni vagy akár nemes egyszerűséggel csak beszélgetni. Soha nem fogytak ki a témákból, órákon keresztül képesek lettek volna egymást szóval tartani, ha szükség lett volna rá.

Az öltözőbe beérve Cami a pólóját egy piros mezre cserélte és hozzá illő sortot vett fel, majd sípcsontvédőjére ráhúzta a sportszárat, és bekötötte a pipával díszített focicipőt. Miután végzett összefogta hosszú, barna haját, és az addig az öltöző másik végében öltöző Ikerrel a sarkában kikocogott a pályára. A sötétbarna hajú fiúval lehuppantak a gyepre és jókedvű beszélgetésbe kezdtek. Természetesen a hétvégi focimeccsek kerültek terítékre – mi más? Camila hiába élt születése óta Madridban, a Barcelona volt a szívéhez legközelebb álló csapat. És bár Iker ízig-vérig a Real Madrid szurkolótáborát erősítette, ez mégsem szült köztük soha ellentéteket.

Idővel aztán befutott a csapat többi tagja is – Camila kivételével mind fiúk – és már az edzőjük is a pályán volt. A két gyerek gyorsan felpattant, és az edző utasítására nekikezdte a 10 körnek a focipálya körül. Camilán kívül mindenki egy kicsit elborzadva kezdett el futni. Ő volt az egyedüli, aki bármilyen feladat legyen is az – boldog lelkesedéssel hajtotta végre. Eleinte a csapat többi tagja nem örült a kislány jelenlétének, nem hittek benne, ennek következtében nem is nagyon passzoltak neki meccseken, ám rájöttek, hogy egyrészt Camila tehetséges, és az esetek nagy százalékában, ha szembekerül a kapuval, nem hibázik, másrészt pedig az ellenfél sem gondolja, hogy pont egy kislánytól fognak gólokat kapni.

Eleinte az összes fiú rosszindulatú megjegyzéseket tett a lányra és a képességeire. A megjegyzések maradtak, de a gonosz élüket elvesztették, és inkább átmentem baráti ugratásokba. A legnagyobb mókamester mégis mindig Iker maradt, na meg egy Caminál egy évvel idősebb, szőke fiú, Fernando. Az utolsó kört futották, amikor a kis csapat élén haladó kislány mellett elfutott szőke fiú. Arcán üdvözült mosollyal.

– Csak szeretnéd, Torres! – húzódott vigyorra Cam szája, és rágyorsított beérve így a fiút. A csapat többi tagja számára már megszokottá vált a két gyerek állandó versengése – végtére is mindketten középcsatárként érezték legjobban magukat.

A bemelegítő körök után nyújtás jött, majd futottak egy-két sprintet – természetesen Fer és Cam ezt is vérre menő versenynek tekintette. Ők ketten voltak a legjobb futók az egész csapatban, és ezt a tulajdonságukat meccseken is szerették kamatoztatni, amikor is szédületes sebességgel iramodtak meg egy-egy labdáért, vagy a labda megszerzése után, a kapu felé.

A futkorászás után végre elkezdtek labdával dolgozni. Kapura lövéseket, illetve szabadrúgás- és szöglethelyzeteket gyakoroltak. Természetesen Iker már a kapuban állt, időnként cserélve a csapatban játszó másik kapussal.

És bár Camila és Fernando mindenből viccet és versenyt csinált, ha egyszerre voltak a pályán, összhangban tudtak együtt dolgozni, és önzetlen módon szolgálták ki egymást – ami ugyebár köztudottan nem a csatárok legfőbb erénye. Az egyik szabadrúgás-szituációnál is hasonlóra volt példa. Fernando végezte el, Cam pedig oldalt felfutva várta a passzt, majd befelé húzva, a bal lábához lekészítette lövésre, és kapura tekerte. Iker már a második sikeres befele cselnél látta a lány arcán azt az üdvözült vigyort, ami csak akkor szokott oda kiülni, amikor biztos abban, hogy belövi. Casillas vetődött, bár tudta ő is, hogy ezt a labdát soha nem éri el.

– Bocsi Iker, de ami kell, az kell – vigyorgott a kislány a legjobb barátjára, aki csak mosolyogva megrázta a fejét.

Az edzés utolsó fél órájában már szabad játék volt, egyénileg választott csapatokkal. Camila volt az egyik csapatkapitány, és természetesen egyből beválasztotta Ikert is meg Nandót is. Jó hangulatban telt el a játék, mint mindig, mikor fociról volt szó. A két kis csatár, szokásához híven remekül együttműködött, aminek meg is lett az eredménye – megnyerték a rögtönzött mérkőzést

- Mindig elfelejtem, hogy titeket nem szabad egy csapatba tenni – viccelődött az edzőjük miután végeztek. Való igaz, nem nagyon volt olyan védősor, ami szabályos keretek között meg tudta volna állítani a két gyereket. Ha meg szabálytalanul tették ezt, akkor sem jártak sokkal jobban, hiszen a szabadrúgáshelyzet sem jelentett problémát nekik.

Az egész csapat elvonult öltözni, csak Cam és Iker maradt a pályán. Cam, mert hiába volt még csak hat éves, hivatalosan nem öltözhetett együtt a srácokkal, Iker pedig szolidaritásból. Ez már-már szokásukká vált, hogy miután a többiek elmentek öltözni, még vagy fél órán át szórakoztak a pályán. Cam kapura rugdosott, Iker pedig védett. Már amikor tudott.

– Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen minek is jársz te még edzésre? Ezt például hol tanultad? – kérdezte Iker nagy fejingatások között, de széles vigyorral az arcán.

– Nem is tudom… Azt hiszem, az egyik Barcelona meccsen láttam.

– Csak nem az is jó valamire? – tette fel a kérdést inkább magának a fiú, arcán ördögi vigyorral.

– Nagyon vicces vagy, Iker Casillas – húzta el Cam a száját, és belebokszolt a fiú vállába, az meg fájdalmat tettetve felszisszent.

– Camila! Nem tudom, feltűnt-e, de öt óra van – szólt mosolyogva a lelátóról Benito, a kislány pedig összevigyorgott Ikerrel, és elsiettek a már üres öltözőbe. Gyorsan átcserélték az edzőcuccukat, majd már mentek is ki. Edzésre többnyire Maria, vagy Iker apukája, Jose vitte őket, de az edzésről el mindig Benito hozta a két gyereket.

Hamar hazaértek, de a férfi csak kitette a háznál a lányát és a szomszéd fiút, mert még volt egy kis elintéznivalója a szerkesztőségben.

– Nem jössz be? – kérdezte Cam Ikertől.

– Mindennél jobban vágyom egy zuhanyra, de ha végeztem, szívesen átugrom – vigyorodott el a fiú.

– Rendben, akkor majd gyere, nyitva hagyom az ajtót. – mosolyodott el a kislány is, majd felsétált a házhoz, bement az ajtón, lerúgta a cipőjét, és ő is elment zuhanyozni.

Az emeleten lévő szobájában ült, és a TV-ből nézte a hétvégi Barcelona meccs ismétlését, közben pedig a kommentátor előtt mondta a történéseket. Elég volt egy mérkőzést egyszer megnézni, pontosan emlékezett minden számadatra, gólszerzőkre, gólpasszokra, cserékre, sárga- illetve piros lapokra. Röviden szólva a mérkőzés teljes jegyzőkönyvét vissza tudta volna mondani. A kislány háttal volt az ajtónak, Iker pedig hangtalanul közlekedett a lakásban, így az ajtóban eleresztett megszólalása kisebb méretű szívbajt hozott Camilára.

– Soha nem unod meg? – kérdezte vigyorogva a fiú.

– Említettem már, hogy te nem vagy normális, Iker Casillas? – fordult meg a lány, miután túlesett az első sokkon.

– Alig néhány százszor – szélesedett ki a vigyor a fiú arcán. Jól elszórakoztak a nap hátralevő részében, aztán vacsorára Benito is hazajött, így Iker otthagyta a lányt az apjával. Hamar eltelt a következő edzésig levő két nap. A madridi csapatnak mindig szombatonként voltak meccsei, edzései pedig hétfőn, szerdán és pénteken. A pénteki edzés elején derült fény mindig arra, hogy a csapat milyen felállásban fog játszani, és kikből tevődik össze.

Ezúttal Jose vitte a két gyereket az edzésre, ahol a szokásos módon kiültek a pályára beszélgetni, majd nem sokkal később Fernando is csatlakozott hozzájuk.

Lassan megérkezett mindenki, és az edző is, kezében egy kisebb köteg papírral, és csendre intette a társaságot.

– Tehát a holnapi meccs kezdője a következő. Casillas áll a kapuban, jobbszélső Gómez, a középső Martín, balszélen pedig Pérez. López, González, Gracía középpálya, ilyen sorrendben. Gonzi, te visszalépsz a védekezésbe is, ha szükséges, a többiek a támadásokban segítenek, ha kell, te is fellépsz. A támadósor balról jobbra Rodriguez, Torres, Fernandez, Sánchez pedig hátravont éket játszik Torres mögött. Visszalépsz a középpályára labdákért, feljátsszátok őket előre. Gómez fiam, számítok a felfutásaidra a szélen. Sokpasszos, fegyelmezett játékot várok a holnapi napfolyamán mindenkitől. Most pedig kezdjük az edzést. – Az edző összecsapta a kezében tartott lapokat, majd kiadta az utasításokat, Cam pedig két barátja Nando és Iker mellett futotta a bemelegítő köröket.

– Nem értem. Soha nem játszottam még hátravont éket. Akkor már inkább jobb szélen vagyok, ha nem lehetek középcsatár. De hátravont ék? – értetlenkedett a kislány, de a két fiú sem értette a mester leosztását. Ha négy csatárt játszatott, akkor többnyire Fernando és Camila játszottak középcsatárt, és a két szélső csak egy kicsit hátrébb helyezkedett el.

– Ő tudja Cam… Azért ennyi idősen csak tudhat valamit… – vigyorodott el Fer.

– Olyan bolond vagy te – vigyorodott el Cam. – Verseny?

– Már megint tét nélkül? – emelte meg a szemöldökét a szőke fiú. Az edzéseken nagyon jól kijöttek, de Fernando nem volt olyan igazán jó barátja a lánynak, mint Iker. A kapussal teljesen lényegtelen dolgokat is megosztottak egymással, és minden érdekelte őket, ami a másikkal kapcsolatos. Nandóval ez javarészt lekorlátozódott a focira, ettől függetlenül persze jó barátok voltak.

– Felőlem lehet tét is, de úgyis te veszítesz, Torres! – vigyorodott el a lány, majd minden erejét bevetve futni kezdett.

Az edzés viszonylag jó hangulatban telt, függetlenül attól, hogy a meccsre tervezett felállást gyakorolták. Camila ugyanis soha ilyen rosszul nem érezte magát a pályán. Nem érezte a társakat, holott Fernandóval csukott szemmel is megtalálják egymást a gyepen. Kudarcként élte meg az edzést, és tartott tőle, hogy ez kihat majd a játékára is másnap. Ebbéli félelmeit Ikerrel is megosztotta aznap este, a fiú családjának hátsókertjében, a füvön ülve.

– Mi lesz, ha nem fog menni a játék? Az edzés is annyira rosszul ment – Camilán látható volt a teljes kétségbeesés minden jele.

– Menni fog. Te is tudod, hogy ha valami mégsem lenne okés, akkor Fernando segítene. Most pedig menj haza, és aludd ki magad, mert azért nem fog menni a játék, mert fáradt leszel – mosolygott a fiú a barátjára.

– De úgyse fogok tudni aludni. Vagy ha igen, felébredek, mert rémálmom lesz. Maradjunk még egy kicsit – kérte a kislány a fiút, aki végül belegyezett. Csak ültek a fűben, csendben, egy szó nélkül, és gondolataikba merülve hallgatták a madridi este hangjait. A barna lány a füvön fekve nézte a nyári éjszakai égboltot, ami tarkítva volt a rengeteg fényesebbnél fényesebb csillaggal. Hiába próbált nem gondolni a másnapi mérkőzésre, mégis minduntalan a gondolataiba úszott, és ennek hatására aztán hatalmas gombóc keletkezett a torkában. 

Iker sem tudta volna megmondani, hogy lány egészen pontosan mikor aludt el, de semmiképp nem akarta felébreszteni, hogy hazaküldje, így megvárta míg Cam szuszogása egyenletessé válik, majd felnyalábolta a földről és felvitte a szobájába, lerakta a kislányt az ágyra, és ő maga is lefeküdt aludni. Gyakran előfordult, hogy egymásnál aludtak, végtére is olyanok voltak, mint a testvérek. Mindig ott voltak egymásnak, ha valamelyikőjüknek szüksége lett volna a másikra. És Iker egyértelműen tudta, hogy Camilának szüksége van rá. A fiú jelenléte valahogy mindig mély nyugalommal árasztotta el a barna hajú kislányt.

Reggel Maria ébresztette a két gyereket, leültette őket reggelizni, és már vitte is őket a meccsre. Benito tudta, hogy Cam itt alszik, mert miután Iker előző este felvitte a lányt, Maria áttelefonált neki. A lány apukája így azzal indította a reggelt, hogy átvitte neki a szomszédba a teljes felszerelését, így Camilának ezzel sem kellett foglalkoznia.

A meccset hazai pályán játszották, így a stadionhoz érve, a már jól megszokott öltözőbe mentek be. Camila még mindig nem volt magában biztos, így a csapat többi tagja próbált belé lelket önteni. Háromkor aztán a csapatok elindultak a pályára. A madridi kis csapatot Iker, mint csapatkapitány vezette fel. Pénzfeldobással eldöntötték, hogy Camék választanak térfelet, és az ellenfél kezd, majd üdvözölték a játékvezetőket, és a másik csapat felállt a középkezdéshez.

A meccs kezdete után nem sokkal, már Camiéknál volt a labda. A lány próbálta indítani Fernandót, ám a passz túl hosszúra sikerült, és épp mikor a fiú beérte volna, az ellenfél csapatából valaki egy durva becsúszással megállította. A kislány első dolga az volt, hogy odarohanjon a földön fekvő, bokáját szorító fiúhoz.

– Nando! Jól vagy? – kérdezte a szőkétől, az pedig csak megrázta a fejét, és kezével mutatta, hogy itt bizony cserére lesz szükség. A játékvezető még szabadrúgást sem adott az esetért, amit Cam elég nehezen viselt, de úgy gondolta, okosabb, inkább csendben maradni, mert ha reklamál, még a végén kiállítják, arra pedig aztán végképp semmi szüksége a csapatának.

Fernandót le kellett cserélni, és a helyére egy középpályás érkezett, feljebb léptetve így Camilát, aki ezzel már a középcsatár poszton játszhatott.

A félidőben kiderült, hogy Fernek csak megrándult a bokája, és másfél hetet ki kell hagynia az edzésből, utána is csak fokozatos terhelés mellett állhat vissza. De még mindig jobban járt, mint ha szakadás vagy törés lett volna.

A meccset végül a sötétkékben játszó madridi csapat nyerte, Cami és Fernández góljaival kettő-nullra. A barna lány ünneplése abból állt, hogy kirohant a padon ülő, bekötött bokájú Fernandóhoz egy ölelésre. Miatta volt fontos, hogy betaláljon.

A mérkőzés végeztével a kislány gyorsan öltözött, elköszönt a többiektől, majd Ikerrel együtt hazamentek, hogy megbeszéljék a meccset. A lány otthonának hátsókertjében ültek a fűben, és beszélgettek.

– Rosszul érzem magam. – vallotta be a lány. – Olyan, mintha Nando miattam sérült volna le. Mármint, az én passzom ment félre, ha az pontos, akkor…

– Camila Sánchez! Ezt most fejezd be. Direkt arra mentek, hogy sérülést okozzanak, és ebben semmi nem tudta volna meggátolni őket. Úgyhogy azt a nevetséges ötletet, hogy te tehetsz róla, most azonnal verd ki a fejedből. – a kislány csak aprót bólintott, majd megölelte a nála jóval magasabb barátját.

– Köszönöm Iker! – suttogta, és elmosolyodott. Boldog volt, hogy ilyen barátja van.