20. fejezet

Az évek jöttek, mentek...

Ajánlott zene: Gregory andthe Hawk - Boats and Birds

Három év telt el, és Cami jó néhány változáson átesett. Mindközül a legfontosabb, és talán a leginkább összegző az, hogy felnőtt. Felnőtt, mert a körülmények megkövetelték.  Rengeteget fejlődött szakmailag és technikailag is, gyorsabb lett, erősebb, és ténylegesen felvette a versenyt az európai férfi mezőnnyel. Ennek eredményeképp a sikerek sem maradtak el – kétszer sikerült a bajnoki győzelem a csapattal, és egyszer a Bajnokok ligáját is az első helyen fejezték be. Cami számára semmihez sem volt hasonlítható az érzés, mikor az Arsenal legyűrését követően Puyol a magasba emelhette a kupát. Mindig is ez volt a célja, az álma, ezért dolgozott éveken keresztül, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer valóra válik. És hogy ha valóra válik, az ennyire nagyszerű lesz majd. De amikor ott állt Párizsban, a Stade de France-ban felállított pódiumon minden, ami addig csak álom volt, hirtelen valósággá vált. Soha életében nem volt még olyan boldog, mint akkor ott, és nem is gondolta, hogy létezhet ilyen öröm, ilyen eufória a világon. Az ezt megelőző egy év fényében pedig főleg nem.

Benito Sánchezt, Cami édesapját ugyanis egyik pillanatról a másikra elvitte a szíve. Senki nem számított rá, mindenkit felkészületlenül ért – bár ilyesmire talán nem is lehet felkészülni. Camilát hidegzuhanyként érte a dolog, és teljesen magába zuhant. Magányosnak érezte magát, és heteken keresztül éjszakákat sírt végig, de nem segített. A szezon végeztével visszaköltözött Madridba egy rövid időre, annak reményébe, hogy így talán helyre rázódik az élete. Ikerrel a tavaszi klasszikus óta nem beszéltek egymással, és bár a lány még akkor is borzasztóan haragudott a kapusra, semmire sem vágyott jobban, mint a fiú jelenlétére. Akarta, hogy Iker átölelje, megnyugtassa, és a fülébe suttogja, hogy minden rendben lesz.

Cami borzasztóan meglepődött, mikor egy júliusi estén csöngettek, és az ajtóban meglátta a kapust egy szürke cipzáras melegítőpulcsiban, rövidnadrágban, kócos hajjal, arcán óvatos félmosollyal. Nem szólt egy szót sem, csak egy határozott lépéssel áthidalta a kettejük közötti távolságot, és karjaiba zárta a lányt. Cami szorosan csimpaszkodott a kapus nyakába, mintha soha nem akarná elengedni. A sírás újult erővel tört rá, de nem érdekelte ez sem, ahogy semmi más sem, azon kívül, hogy végre felvillant valami halvány, pislákoló reménysugár. Egy reménysugár, hogy talán minden ugyanolyan lehet közte és Iker között, mint régen. Camila ugyanis szentül hitte, hogy fiú akkor és ott olyan volt, mint akit gyerekkorukban megismert, aki tiszta szívből szerette a lányt, és aki mindig törődött vele. Iker volt az, akit soha nem tudott becsapni olyan nevetséges hazugságokkal, hogy jól van, mikor mindenki számára nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy élete legnehezebb időszakán megy keresztül.

Attól a naptól kezdve Iker minden percben a lány nyomában volt, elkísérte mindenhová, és a támasza volt, mintha így akarta volna jóvátenni a csúnya szavakat, amiket a lány fejéhez vágott tavasszal. Camila azonban egy cseppet sem bánta a kapus jelenlétét, sőt, kimondhatatlanul hálás volt érte. Igazság szerint már nem is haragudott rá, mert rájött, barátjának igaza volt, és tényleg elhanyagolta azokat, akik a régen, a madridi életében a mindennapjainak szerves részét képezték. Nem beszéltek arról a napról, és a kiesett fél évről sem, túltették magukat rajta, és szavak nélkül is belátták, mindketten hibásak voltak. Szükségük volt egymásra, jobban, semmint hogy egy ilyen buta, csúnya vita miatt megszakítsák a kapcsolatukat.

Camilának, függetlenül attól, hogy Iker mellette állt, nehezére esett az édesapja halálának a feldolgozása. Végtelenül hálás volt a fiúnak, amiért vele volt, és felkínálta a vállát, valahányszor sírni támadt kedve, mert valójában többnyire erre volt szüksége. De Iker a fájdalmát nem érthette meg, mert soha nem élt meg ilyet – és Cami nem is kívánta, hogy átélje. Pár héttel Benito halála után, viszont Cris édesapja is követte őt, innentől pedig Cami és Cris vállvetve segítették egymást. Támogatták a másikat, amikor az össze akart roppanni. Olyanokká váltak, mint a testvérek, és ez mindkettejüknek erőt adott, de éppen ezért nehezen viselték a szezonkezdetet, és az ezzel járó Barcelonába, illetve Manchesterbe történő visszatérést.

Camila az edzéseken, a pályán tette a dolgát, de azon kívül nem csinált semmi érdemlegeset. Még mindig maga alatt volt, és talán nem is nagyon volt hajlandósága arra, hogy ezen változtasson. Ettől függetlenül – vagy talán éppen ezért – az egész csapat segítette, és vele volt. Cami is tudta, hogy fel kellene állnia, bármekkora pofont kapott is az élettől, de ez mégsem sikerült, csak a Bajnokok Ligája döntőn. A megnyert BL döntőn. Addigra többé-kevésbé beforrtak a sebei, és bár az apja hiánya okozta üresség megmaradt, de ráébredt, hogy az élet ugyanúgy megy tovább.

Victor és a lány vele való kapcsolata sínylette meg a legjobban a lány hangulatingadozásait, de nem hagyta magára Camit, és ő volt a legboldogabb, mikor a kezében a kupával újra őszintén, szívből jövően mosolyogni látta a lányt. Az első két évükben ő és Camila remekül megvoltak. Boldogan tetszelegtek a város, a csapat álompárja szerepben, és élveztek minden egymással töltött percet. Csak aztán elkezdtek elhidegülni egymástól, és a kémia hirtelen már nem működött úgy, mint az elején. Próbálták helyrehozni a kapcsolatukat, mert mindkettejüknek szüksége volt az állandóságra, a nyugodt környezetre maguk körül, és ezt a másik mellett maximálisan megkapták, de bárhogy próbálkoztak, nem sikerült visszatalálni a kezdetekhez. Szerették egymást még mindig, de ez már nem szerelem volt. Camila abban sem volt biztos, hogy volt-e valaha szerelem az, amit Victor iránt érzett.

Camila kezdeményezte a szakítást, de Valdésnek sem volt ellenvetése, csendesen váltak el, viták nélkül, megbeszélvén, hogy barátok maradnak. De ez valahogy mégsem sikerült, és a hangulat a megbeszéltek ellenére is fagyos maradt közöttük, és a férfiúi összetartásnak köszönhetően a csapatból mindenki Victor mellé állt. Mindenki, kivéve Leót.

Az argentin szélső kiállt Cami mellett ugyanúgy, mint mindig, amióta csak a lány ismerte. Megvédte barátnőjét, mikor Victor hatására mindenki támadni kezdte a lányt. Nem látványosan, csak apró szurkálódások formájában, amiken eleinte nevetve túltette magát. De idővel az apró odaszúrogatások egyre gyakoribbak és egyre durvábbak lettek. Egyre jobban célt találta, és egyre jobban bántották Camilát.

Éppen ezért, Cami és Leo a meccsek utáni bulikra nem is mentek el. Vagy azért, mert meg sem hívták őket, vagy azért, mert nem akarták magukat kitenni a szurkálódásoknak. Többnyire inkább Laránál szórakoztak hármasban, vagy ha Kiminek éppen szünete volt, akkor ő is csatlakozott hozzájuk, néha pedig a Caminál lakó Unai is betársult. Bár a csatárlány még mindig nem békélt meg barátnője macskájával, de Hercegnő és ő egy időre fegyverszünetet kötöttek, és kölcsönösen elviselték egymást. Meg persze egyébként sem ez számított Cami számára, hanem az, hogy a barátaival lehet. Egyedül Iker hiányzott neki, de a távolságot mindennapos telefonhívásokkal próbálták áthidalni, és a dolog így egészen túlélhetővé vált. Meg persze Liza és Cris, de Lizával – akárcsak Ikerrel – telefonon tartották a kapcsolatot, Crisszel pedig mindig hívták egymást, ha valamelyiküknek éppen nagyon fájt valami.

Cami abban a különleges kiváltságban részesült, hogy elmehetett a spanyol válogatottal az Európa-bajnokságra, mint kísérő, néző. A válogatott szövetségi kapitánya, Aragonés, fiatal korában együtt focizott Cami édesapjával, de az után is jó barátok maradtak, hogy Benito abbahagyta a focit. Benito halála után Aragonés volt Camila legnagyobb támogatója. Ő intézte el, hogy a lány a csapattal egy szállodában lakhasson, és ő adta áldását arra, hogy Cami a Vörös fúriával edzhessen. Mert bár a lány hivatalosan a nyári szabadságát töltötte, nem akart kiesni a kondijából, és mindemellett igyekezett megragadni minden lehetőséget, amikor Ikerrel lehetett.

Victor persze egy hangyányi örömöt sem tanúsított az iránt, hogy a volt barátnője minden idejét a csapat körül ólálkodva tölti, de Camit ez érdekelte a legkevésbé. A lány sokakat ismert a csapatból már régebbről a barcás csapattársain felül is, így Ramos, Reina, Villa és Fabregas az állandó társaságává vált. Ez az ördögi kvartett, a lánnyal kvintetté egészülve ki, állandóan bolondozott az edzéseken, és olykor az apai szigorral szemlélődő Iker és Xabi Alonso szívét is sikerült meglágyítaniuk. Cami hálás volt a srácoknak, mert rendesek voltak vele, úgy kezelték, mintha közülük való lenne, mintha a testvérük lenne.

A spanyol válogatott végül veretlenül jutott tovább a csoportjából Cami, és több százezer spanyol szurkoló legnagyobb örömére. Villa hatalmas formában játszva négy gólt pakolt be az első két meccsen, ami csak még boldogabbá tette a lányt. Örült a pösze csatár találatainak, Cesc góljának, és valahol a lelke mélyén Fernando sikerének is. Camila számára furcsa volt, hogy minden kapcsolat megszakadt közte és a liverpooli csatár között, de csak így, évekkel később érezte azt, hogy túl van szőke férfin és képes lenne arra, amire a szakításuk után sokáig nem – hogy Fernando barátja legyen. Szeretett volna beszélni Nandóval, de úgy gondolta, hogy az Európa-bajnokság nem a legalkalmasabb alkalom arra, hogy átbeszéljék magukat a múltjukon, így inkább hagyta az egészet a torna végére.

A lány egyszerűen nem értette, hogy Aragonés hogy képes elviselni a fiai néha már óvodásokat megszégyenítő viselkedését. Például mikor Pepe körbekergette Ramost a pályán, a fene se tudja, hogy milyen indíttatásból, hogy utána közösen kezdjék el gyepálni a rajtuk röhögő Villát. Cami szeretett a srácok között lenni, mert jó volt újra gondtalan gyerekké válni, és a spanyol válogatott tagjaival ez borzasztóan egyszerűen ment. Az egész csapatban Iker volt a józanság, aki atyai elnézéssel terelgette vissza a többieket a helyes útra, ha azok nagyon eltévedtek volna a bohóckodás közepette – nem véletlenül viselte ő a csapatkapitányi karszalagot.

Cami borzasztóan büszke volt a kapusra. Arra, amit elért, és arra, ahogyan elérte. A lány pontosan tudta, mennyi munka van az mögött, ahol Iker tart, hiszen azóta ismerte a fiút, hogy az elindult az úton. És Cami tisztában volt azzal is, hogy a kapitány mindent a saját erejéből ért el. Ha lehetőséget kapott, élt vele, és minden szabadidejét azzal töltötte, hogy jobb és jobb játékos legyen, és mindezek mellett sem veszített az emberségéből. Ez volt az a tulajdonsága, amit Camila a legjobban csodált benne.

Ajánlott zene: Mark Petrie- Embolden

A lány boldog mosollyal az arcán érkezett a bécsi stadionba az olaszok elleni negyeddöntőre. Villa mezét viselte, de előre megbeszélték, hogy ha a tovább jutnak, a következő körben Fabregas trikójában virít majd, ha pedig döntősök lesznek, akkor Iker felsőjébe bújik majd.

A boldog mosoly a percek pergésével egyenesen arányosan olvadt le Cami arcáról, és az idő múlásával aggodalom költözött a helyére. Mindkét csapat remekül játszott, de egyiknek sem sikerült gólt szereznie, és ez kétségbe ejtette. A kétszer tizenöt perces hosszabbításban már a száját rágcsálta, a kezét tördelte, és rongyosra gyűrögette Villa mezének az alját. Reménykedett, hogy David, vagy Nando, vagy Cesc, vagy valaki csinál valamit – leginkább lő egy gólt –, amivel aztán megnyerhetik a meccset.

– Nem eshetünk ki – suttogta a lány maga elé újra és újra. Tudta, hogy a srácok nem ezért jöttek, és hogy az esetleges korai hazamenetelt nem tudták volna elviselni. Cami mindennél jobban kívánta, hogy ha már a rendes játékidőben nem is, de a hosszabbításban döntés szülessen. Nem akarta a tizenegyes párbajt. Nem azért mert nem bízott Ikerben, hiszen pontosan tudta már akkor is, hogy a kapus a világ legjobbja. De nem akarta, hogy ilyen felelősség szakadjon a nyakába. Féltette őt ekkora súlytól. És gyűlölte a büntető párbajokat, mert tisztában volt vele, hogy a legtöbbször nem igazságosak.

Mégis, amitől a lány tartott, bekövetkezett, és a bírói jelzés után a csapatok elvonultak büntetőket rúgni. A spanyol csapat kezdte, és először Cami kedvenc pösze csatára állt a mészcsíkra helyezett labda mögé. A lány szorongatta a címert a mezen, miközben imákba foglalta a csatár nevét. Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy a tekintetét a pályára fordítsa, és nem kellett csalódnia – David hatalmas erővel a kapuba bombázta a labdát, Buffonnak esélye sem volt. Cami tudta, még nem vezetnek, de olyan volt, mintha.

Az olaszoktól Grosso állt oda elsőnek, és a lány látta Iker arcán, hogy tart tőle egy kicsit. Nem magától a játékostól, hanem a tizenegyes párbaj tényétől. Ő is úgy volt vele, ahogy a lány, hogy az egész csak egy rohadt orosz rulett. Iker eltalálta ugyan az oldalt, de a labdát nem tudta kifogni. Cami lehunyta egy pillanatra a szemét, és próbált mélyeket lélegezni. Azzal nyugtatta magát, hogy innen még akármi lehet a vége.

A másodpercek ólomlábakon vánszorogtak, olyan volt, mintha megállt volna az idő. Vagy talán csak én bambultam el – futott át a lány fején, aki csak arra eszmélt, hogy Cazorla is bevágja a maga büntetőjét, és ez ismét mosolygásra késztette, de nem merte elbízni magát. Látta a kispadnál álló honfitársainak feszült arcát, és tudta, hiába kezdené el nyugtatni őket, csak még jobban hergelnék magukat. Így nem tehetett mást, minthogy az összes ujját keresztbe rakta, és szurkolt.

De Rossi volt a következő vállalkozó, aki ugyanoda rúgta, mint az imént Grosso, és Iker ezúttal nem csak az oldalt találta el, hanem a labdát is kiütötte. Mázsás súly gördült le Cami szívéről, de még mindig maradtak kavicsok. Azzal nyugtatta magát, hogy most már tényleg vezetnek.

Amikor Senna a labda mögé állt, Cami levegőt sem mert venni, és biztos volt benne, hogy az egész stadion így van vele. De fölösleges volt az aggodalom és az izgalom, mert a középpályás minden gond nélkül, higgadtan érvényesítette a maga büntetőjét.

Camoranesi lövésébe Iker belekapott ugyan, de a labda végül a hálóban kötött ki. Cami nem volt hívő, mégis, hirtelen annyi imát mormolt magában, amennyit nem szégyellt. Lényegében a csillagokat is lehazudta volna az égről a továbbjutás érdekében, mert tudta, hogy a srácok – a srácai – megérdemlik.

Güzia büntetőjét látva hosszú, cifra káromkodás hagyta el a lány száját, amikor Buffon könnyűszerrel kiütötte a labdát. Cami megállapította magában, hogy ilyen rosszul helyezett tizenegyest sem látott már egy ideje. Persze, nyilván könnyű mondani, de a lány úgy volt vele, hogy ha nem biztos benne, akkor ne vállalja.

Di Natale lövésénél már félt odanézni, és mantraként mondogatta a „Fogd meg, Iker!” és a „Hagyd ki, Antonio!” mondatokat. Szavai meghallgatásra találhattak, mert Iker vetődve tolta ki a lövést, megtartva így a spanyol előnyt.

A lány őszintén meglepődött, amikor Cesc ballagott a következő lövéshez. Tudta ő is, ahogy mindenki más a stadionban, hogy ha ez bemegy, akkor a spanyoloké a meccs. Figyelte, ahogy a középpályás a mészre helyezi a labdát és mély levegőt vesz – ő is tisztában volt vele, mekkora felelősség ez.

– Gyerünk Cesc, meg tudod csinálni! – motyogta Cami az orra elé. A középpályás mintha csak meghallotta volna a bíztatást, határozottan hátrált jó pár lépést, majd nekifutva a bal alsóba gurított, de előbb Buffont elküldte jobbra. Minden addig felgyülemlő érzelem kiszakadt Camiból, egy artikulálatlan csatakiáltásban, amihez több ezer ibériai szurkoló csatlakozott. Felugorva ünnepeltek, közös volt az örömük, hiszen tudták, legyűrték a világbajnok olaszokat, és övéké az elődöntő az orosz válogatott ellen. Az ellen az orosz válogatott ellen, akit egyszer már legyőztek.

Cami szeméből örömkönnyek csordultak ki, és alig akarta elhinni, amit az imént látott. Egyből elindult a lépcsőn, hogy minél előbb az öltözőkhöz jusson, de aztán meggondolta magát, mert rájött, hogy a buszon úgyis találkozik a srácokkal, szóval kár feltartania őket. Azért elővette a telefonját és pötyögött egy gyors SMS-t Ikernek. „Ti vagytok a hőseim. A legnagyszerűbb kapus, a legkiválóbb középpályás és a legpimaszabb csatár. Fantasztikusak voltatok!”

Ajánlott zene: 3OH!3 – Double Vision

Cami lassan ballagott a buszhoz, így legalább fél óra, volt mire kiért, de még így legalább ennyit kellett várnia arra, hogy az első játékosok szállingózni kezdjenek. A hat jómadár Aragonést kísérve utolsónak jött ki a stadionból és valamiért nagyon rágták a tréner fülét. Nagyjából úgy nézett ki a dolog, hogy Pepe, David, Cesc és Sergio egyszerre magyaráztak neki, Xabi és Iker pedig mindentudóan vigyorgott mellettük, és helyeslően bólogattak. Cami nem törődve senkivel és semmivel ugrott a kapus nyakába, aki nevetve ölelte magához.

– Olyan büszke vagyok rád! – motyogta a lány Ikernek, aki félszegen elmosolyodott.

– Miután Camila ismét szilárd talajt érzett a talpa alatt, az edző felé fordult. – Mit akarnak ennyire? – kérdezte vigyorogva, miközben végigpillantott a körülötte álló hat focistán.

– Elmenni, inni – felelte a trénet egykedvűen, mire Cami felnevetett

– Nem is inni akarunk menni! – háborodott fel Villa, amit Ramos helyeslő bólogatással támogatott.

– Csak ünnepelni! – tette hozzá a hátvéd.

– Magyarán mondva inni – egészítette ki vigyorogva a spanyol csapatkapitány.

– Édes fiam. Mit akarsz te ünnepelni az elődöntők előtt? – érdeklődte meg az idősödő tréner a fiúkat, akik erre csak hebegtek habogtak össze-vissza, de Pepe kivágta rezet.

– Hát hogy megvertük az olaszokat. – Végső soron, kézenfekvő válasznak tűnt, csak egyik nagyon okosnak se jutott eszébe.

– Tudjátok mit? Menjetek. De ha holnap edzés bármi arra utaló jelet észreveszek, hogy rosszul döntöttem, szenvedni fogtok – mondta az edző komolyan, de a szája sarkában mosoly játszott.

A négy érett, felnőtt focista, óvodások örömével pacsizott le egymással, és rohant fel a buszra elújságolni, hogy mindenki oda megy, és azt csinál, amit akar az este. Természetesen a hírt kitörő lelkesedés övezte.

Mikor Cami felszállt a buszra, leült Iker mellé, a szomszédos kettes ülésbe pedig Pepe telepedett le.

– Tudod mit jelent ez? – kérdezte halálosan komoly arccal a liverpooli kapus. – Hogy felejtsd el, hogy ma este ülni fogsz – vigyorodott el, és lepacsizott a mellette ülő Daviddel. A lány fejingatva dőltem a mellette ülő kapus vállára. Annyira jó érzés volt újra maga mellett tudnia őt, nem csak fizikálisan, hanem mentálisan is. A tudtat, hogy akármikor legyen is szüksége rá, ő itt van, mélységes nyugalommal töltötte el a lányt.

– Fáradt vagy? – kérdezte Iker kikotorva egy tincset a csatárlány hajából, mire az csak megrázta a fejét.

– Az épp nem. Egyelőre. De boldog, elégedett, és büszke is vagyok. Fáradt majd csak akkor leszek, ha Reina nem hagy majd inni este – felelte Cami a kapusnak, aki erre felnevetett, mire a lány egy morcos nézéssel jutalmazta. – Ne nevess, mert rázkódik a vállad – morogta maga elé, és ez a kapust ismét nevetésre késztette. Jelezvén, hogy komolyan gondolta, amit mondott, a lány Iker combjára csapott, mert… ez volt a leginkább kézre eső. Ütésének hála a legjobb barátja végre csöndbe maradt, és így Cami is csendesen pihenve tudta eltölteni a hotelig tartó utat.

A szállodában a focisták röhögcsélve közölték Camilával, hogy fél órája van elkészülni, utána rátörik az ajtót. A lány megnyugtatta őket, hogy semmi szükség arra, hogy rátörjék az ajtót, inkább nyitva hagyja, mert fél óra alatt képtelenség elkészülni. Miután Ramos rájött, hogy a harminc perc számára is komoly problémákat fog okozni, inkább áttértek az egy órára.

Így Cami, ha nem is kényelmesen, de normális, emberi tempóban lezuhanyozott, megmosta a haját és magára húzott egy fekete farmer sortot, egy ugyanilyen színű spagettipántos toppot, amire felkapott egy fehér-türkiz csíkozású, csónaknyakú felsőt. Barna hajzuhatagába laza hullámokat szárított, majd a türkizre pingált körmeit szárítgatta a hajszárítójával. Gyorsan felvarázsolt egy halvány sminket a szemére, belelépett a magassarkújába, és kiballagott a szállodai lakosztályhoz tartozó nappaliba – ahol Ramos kivételével már mindenki ott ült.

Cami megállapította magában, hogy egy komplett kis családdá nőtték már ki magukat. David és Pepe volt a két kisgyerek, akik állandóan csak ölték egymást, Cesc és a lány többnyire csak nevetett rajtuk, néha be-beszállva a mókázásába. Sese kicsit piperkőcnek bizonyult ugyan, sokat számított neki a külseje, de Cami, és a többiek is szerették őt, ennek ellenére is. Xabi többnyire olyan volt, mint egy mókás nagybácsi, aki élete huszonhét évének minden tapasztalatát bevetette, amikor bulizni indult a társaság, így Ikerre maradt a feladat, hogy azért ügyeljen a többiekre, és a józanságot képviselje. Persze ha arról volt szó, ő szórakozott a legjobban – azokon a bulikon, amiknek ötlet többnyire Sergio vagy Cami fejéből pattant ki.

– Idő van? – érdeklődte a lány, miközben leült a kanapéra Cesc és David közé.

– Nem – rázta meg a fejét a londoni középpályás. – De Ramos képtelen időre elkészülni, úgyhogy gondoltuk, itt várjuk meg… – Ebben a pillanatban libbent be az ajtón az emlegetett, feltéve a milliódolláros kérdést, miszerint „Na, kire kell várni?”.

– Mivel te is itt vagy, senkire. Indulhatunk? – kérdezte a csapatkapitány, összecsapva a két tenyerét, amire lelkes bólogatás volt a válasz. Camila felállva a kanapéról Ikerbe karolt, és így indultak el a szállodából, hogy gyalog menjenek el a pár utcára lévő szórakozóhelyre.

A lány kezdésnek egy vodkanaranccsal indított, és amint megitta, Pepe már rángatta is el táncolni. És bár Cami szentül hitte, hogy jó kondiban van, egy idő után már a tüdejét akarta kiköpni. Főleg azért, mert Reina időnként lepasszolta Villának vagy Fabregasnak, ameddig ő pihent. Mind tudták ugyanis, hogy ha a lány egyszer leülne, akkor egy ideig azért nem állna fel, mert iszik, utána pedig azért, mert ivott.

Aztán valahogy mégis sikerült meglógnia, miközben Cesc-kel táncoltak, úgyhogy levágódott a bárpulthoz. Gyorsan rendelt egy Melon Dream koktélt, hogyha esetleg mégis megtalálnák, az itala lehessen a kifogása arra, hogy miért is nem megy vissza táncolni. Amikor letették elé az koktélt, már épp kezdte volna keresgélni a pénztárcáját – ami természetesen nem volt nála –, amikor valaki megszólalt mellette, és rövid német diskurzus után kifizette a koktélját.

– Erre igazán semmi szükség nem lett volna – szólalt meg Cami angolul, abban bízva, hogy a srác, bár németül beszélt, azért az angolt is megérti. És áldotta az eszét, amiért annak idején a suliban rendesen tanulta a nyelvet, még akkor is, ha mást nem igazán vett komolyan.

– De igen. Nagy összegben mernék fogadni, hogy egy árva euro cent sincsen nálad – vigyorgott a lányra a megmentője, és ekkor Cami jobban szemügyre vette. Nagyon szőke haj,  nagyon zöld szemekkel, és piszkosul ismerős arccal. – Bastian Schweinsteiger – nyújtotta a srác Cami felé a kezét. Így már minden infó beugrott neki az előtte állóról – Bayern München, német válogatott, középpálya…

– Camila Sánchez – fogadta el a lány a felé nyújtott jobbot. – Köszi az italt, majd ha nagy leszek meghálálom – vigyorgott a szőkére.

– Egyedül jöttél? – érdeklődte a középpályás.

– Miért, fel akarsz szedni? – vonta magasba a szemöldökét Cami mókásan, mire a német elnevette magát

– Dehogy. Csak hogy kell-e tartanom attól, hogy a spanyol válogatott tagjai az életemre törnek, amiért veled beszélgetek. – Ezúttal Camin volt a sor, hogy felnevessen Bastian mondandóján.

– Nem olyan vérengzőek ezek a srácok. Csak ha az én megtáncoltatásomról van szó – vigyorodott el a lány, miközben kortyolt egyet a piros koktéljából. Bastian érdeklődő pillantását látván, heves magyarázásba fogott: – Pepe Reina megfogadta, hogy addig táncoltat, ameddig van bennem élet. Az imént sikerült meglépnem, és ezt a sikert ünneplem – emelte meg a lány a koktélos poharat, mire a szőke ismét elmosolyodott. Cami meg is állapította, hogy kifejezetten jól állt neki a mosoly.

– Akkor gondolom, ha ezek után megkérdezném, hogy van-e kedved táncolni, akkor valami különösen kegyetlen módon ölnél meg, igaz? – Bastian reménykedve pillantott fel a lányra az itala mögül, ami Cami sejtései szerint egy csepp alkoholt sem tartalmazott.

– Egyelőre annyi kedvem van a parkettre menni, mint éhes oroszlánok közé vetni magamat… Bár nem. Jobban meggondolva, még annyi se. De ígérem, amint feltámadok a poraimból, te leszel az első, akinek szólok, hogy táncra kész vagyok – mosolyodott el a lány. Szimpatikus volt neki a srác, első benyomásra olyan típusnak tűnt, aki szánt szándékkal soha nem bántana senkit, és aki mindenkire figyel maga körül.

– Á! Csakhogy megvagy! – hallotta meg Cami kedvenc pösze csatárjának a hangját maga mögül. – Te lepaktálsz az ellenséggel? – nézett Villa felvont szemöldökkel az előtte ülő németre.

– Hé, Tökfej! Moderáld kicsit magad, kérlek. A srác Bastian Schweinsteiger – biccentett Cami a szőke felé –, ő pedig itt David Villa, a spanyolok kedvenc csatára.

– Isteni az akcentusod, mikor a nevem mondod – vigyorgott Bastian, mire David harsányan fölnevetett. A lánynak kevésbé tetszett a poén, úgyhogy durcásan kortyolt egyet a koktéljából, amit az elmúlt pár percben csúnyán elhanyagolt. Sürgősen ki akarta hát engesztelni a dinnyés-vodkás italt.

– Na, figyelj, mert most előadja a „Nem érdekel senki és semmi, csak a piám”-kisasszonyt. – magyarázta az alacsony csatár Bastiannak vigyorogva, a német pedig hasonló arckifejezést öltve pacsira emelte a kezét, amibe Villa nem késlekedett rögtön belecsapni. Nagyjából olyan eltökéltséggel figyelték Camit, mintha esettanulmányt terveznének írni róla.

– Rettentően örülök, hogy ti így megtaláltátok a közös hangot, úgyhogy a világért ne zavarjon, hogy a fejem fölött beszélitek meg a véleményetek rólam – mutogatott Cami magára. – Mellesleg, ha már akcentusról beszélünk, a ti angolotok se nagyon van a toppon, és Basti szívesen meghallgatnám, hogy te hogy beszélsz spanyolul.

– Mikor tartsak bemutatót spanyol nyelvből? David biztosan segít. - A spanyol csatár csak buzgón bólogatott, Caminak pedig csak szemforgatásra futotta.

– Segítséggel nem ér – villantott a lány a német felé egy totálfogsoros vigyort, felhörpintette a koktélja maradékát, és leugrottam a bárszékről. – Na, jössz táncolni?